Prológus

Drága, egyetlen, csodálatos, egyelőre nem létező olvasók! :D (Oké, ha a jövőben olvassátok, akkor ezt ne vegyétek figyelembe. :D)

Itt is vagyok. :) Tegnap át kellett költöztetni a blogot, ugyanis Carollal csináltunk egy közös e-mail címet, amiről a blogok futni fognak.
Hát... ennyi lenne. :) Itt a prológus, ha valaki valamit nem ért, akkor kommentben lehet kérdezni, illetve a saját Twitterünkön. Á, nem vagyunk megszállottak... :D Későbbi "rajongóknak" (te jó Ég xd) érdemes olvasgatni. ;)

xx. S

_________________________________________________________________________________

Másnak ő csak egy híresség. Egy bálvány, a potenciális pasi jelöltek egyike, illetve egy manegement által kreált, szerelemről és szakításról szóló dalokat éneklő popsztár. Rengetek tény, hír és pletyka terjeng róla a neten, aminek elolvasása után a közember azt a megállapítást teszi, hogy ismeri Őt. De az igazság az, hogy egyáltalán nem így van. Hisz nekik Ő nem barát, nem családtag, még csak nem is ismerős. Viszont nekem Ő a mindenség.

Régen sosem hittem, sőt, még álmodni is alig mertem arról, hogy valaki ennyire elmaradhatatlan része lehet a mindennapjaimnak; hogy megtalálom a másik felem. Aki olyan, mint én, mégis más. Már a kezdetektől fogva ott volt köztünk az a bizonyos szikra. Azt mondják, tökéletes pár vagyunk, összeillünk, és hogy mindeközben olyanok vagyunk, mint a haverok. De nem vagyunk azok. Ő már viccesen megfogalmazta ezt, viszont én rátérnék a komolyabb változatra.

Mi szó szerint függünk a másiktól. Nem vagyunk ugyan nyálas, hánytatóan édi-bédi párocska, viszont… Nekünk is vannak olyan – már teljesen normális – „szokásaink”, amiken eddig nagyot nevettem egy-egy filmben. Nekem egy nap nélküle… Olyan, mint amikor a sivatagban egy évig nem esik. Olyan fonál köt minket össze, amiért sokan ölni is tudnának, hogy birtokolják akár egy hétig. Ez a fonál soha nem szakad el, bármi is történjen velünk. Tulajdonképpen ez az a bizonyos igaz szerelem, ami után minden lány úgy epekedik kiskorában, amiről a mesékben olvasott nekünk édesanyánk. Ez az érzés soha nem fog elmúlni. Mert ez örök. Beleivódott a vérünkbe, besettenkedett a mindennapjainkba, kitúrt más gondolatokat a fejünkből, így nem maradt más. Egyedül Ő maradt a fejemben, és már nincs visszaút.

Ha ő nevet, nekem is jobb kedvem lesz, ha szomorú, a szívem szakad meg miatta, és ha nincs velem, olyan, mintha elvitték volna az egyik felem, ami azért elég bizarr lenne… Összeszámolni nem tudom, mennyi mindent tett értem, mennyit köszönhetek neki. Mindig mellettem áll, megvéd, felvidít, meghallgat, szeret és elfogad. Fogalmam sincs, mennyi ideig kéne itt ülnie velem, hogy fel tudjam sorolni, hány dologban segített, hány dologért lehetek hálás neki. Sosem kért semmit, viszont mindig megadott nekem mindent. Egyszerűen mindig tudja, mire gondolok. Azt, hogy nekem mi a jó, és mindig ezt tartja szem előtt.

Ért már csalódás, nem is egyszer, kaptam hideget, meleget is. Ő megmutatta, hogy milyen az, amikor őszintén szeretünk valakit, és azt is, milyen, amikor téged szeretnek ugyan így…

Most itt ül velem szemben, és – gondolom én – Twitterezik. Itt-ott rám pillant, és szerintem azon gondolkodik, mit csinálhatok. Ilyenkor csak mosolyogva lehajtom a fejem, és írok tovább.

Nem látom előre, mi fog történni velem, de tudom, hogy nemsokára elindulok egy világ körüli útra, ami meg fogja változtatni az életem.

Bárhogy is, ezzel a változtatással - ha úgy nézzük - elkésett, ugyanis megtette már egy bizonyos személy, illetve összesen hét. De legfőképpen Neki tartozom köszönettel, szóval ha ezt valaha is elolvassa… Annyit tudok ide írni ezeken a sorokon kívül, hogy: Köszönöm neked, Zayn Malik! Te fenekestül felforgattad az életem, persze a lehető legjobb értelemben.

2012. 08. 30. – Stella Forster